A vidék és az én vonzalmam közötti titkos összefüggés

Dunántúli falun nõttem fel, ott éltünk az én 14 éves koromig.
A szüleim helybeli kisértelmiségiek voltak,(Pedagógus és építész, -aki a diplomája ellenére inkább kõmüves-vállalkozói tevékenységet folytatott, igényesebb tervezõi munkák híján). A korabeli közepesnél némileg jobb életszinvonalon éltünk, amelyben tehát minden rendesen megvolt, ami egy családban (fõként a kultúra lehetõségeiben) szükséges, és minden szükséges pontosan az elégséges szintig volt meg.

Nem halmoztunk dolgokat, nem voltunk a jobbára haszontalan, divatosnak kikiáltott tárgyakba szerelmesek, de amink volt azt nagyon megbecsültük. Emlékszem: az Apáméknál még ma is meglevõ és pontos kis ébresztõóra az a Nagyapám legénykori szerzeménye volt, szóval a harmincas években kezdte meg szolgálatát. Ma is szolgál,minden este föl kell húzni, a csörgése halkított, nem okozott ébredéseimkor csengõfrászt.

De ugyanez volt mindennel. A kerékpárjaink, a ruháink, a játékok, a könyvek, stb. esetében. Mindent, ami kellett nagyon értékén becsültünk, de eszünkbe sem jutott egy tartós használati tárgyból 5-6 darabot venni, csak hogy így demonstráljuk, hogy nekünk telik erre. Kivétel volt az a rádió, amit én 12 éves koromban pluszként kaptam, hogy a külön szobámban legyen egy saját rádióm. Mert nagyon szerettem az esti adásokban hallható szinházi közvetítéseket, és persze a zenéket is.

Középiskolás koromban költöztünk -csakis énmiattam- Keszthelyre, ahol a középiskola közelsége mintegy szükségessé is tette ezt a költözést, mivel JÓ középiskola az azelõtti falunk közelében nemigen volt. Az apám pedig nagyon bölcsen közepes szintü gimnáziumba nem akart engem adni. Azt tartotta hogy csakis az elérhetõ legjobb az, amit meg kell célozzunk, ha már ilyen horderejü dologról van szó.

Az elköltözés nekem kisebb traumákkal is járt, mert bár az új helyünkön is folytatólagosan meleg családi szeretet, és idilli környezet vett körül,... az anyagi helyzetünk is egy osztályrenddel jobb lett, de mégiscsak kiszakadtam abból a bájosan rusztikus meleg lakóközegbõl, amit azelõtt a mikrokörnyezetemnek lehetett nevezni.

....ami nem is a szemmel látható dolgok miatt lett kedves nekem az azelõtti évek alatt, hanem inkább azzal a valamikori, szocializáló, bájos kisközösséggel olvasztott érzelmileg egybe, amit ma már talán alig ismerünk, és amit egymásra utalt sorsú kisfalusi közösségnek neveztek hajdan.

Városi lány lettem, amit egykedvüen vettem tudomásul, Keszthely tagadhatatlan gemütlich pannón bája évekig nem is jelentett nekem többet, mint az új iskola és az otthon közötti utat, 1-2 barátnõt, néhány diák-udvarlót, meg néha a Balatont. Meg a közeli Cserszegtomaj faluképét, ahol egy falatka kis szõlõt vett Apuka, ahol mindketten eltettek-vettek, és ami valamelyest pótolni szolgálta azt a nagy, tágas, füves, parasztportát, ahol azelõtt éltünk.

Ma 44 éves vagyok, bejártam Európa szinte minden országát,(és nem csak átfutó túristaként!) figyeltem az elfutó évek alatt önmagamat, a rokon- és ellenszenveimet, és rájöttem, hogy bárhol is járok, mindenütt csak a falvak érdekelnek. Mindenütt csakis a FÖLD közvetlen közelében élõ emberi közösségekkel melegszik bennem föl szinte azonnali szimpátia.
A városok -lehetnek bár szépek, attraktívak, izgalmasak és zsongó élettel tele placcok:- engem igazán nem tudnak hosszú távra megejteni.

Nem tudnám felsorolni, hogy szerencsésen megválasztott, és noch da zu még szeretettnek is nevezhetõ szakmám, -és annak keresettsége- okán hány európai nagyvárost ismerhettem meg közelebbrõl, azt hiszem nem túlzom ha hatvan körülire saccolom ezeknek a számát.Sosem számoltam össze, inkább tartom számon csak azokat, ahol viszonyleg rendszeresen megfordulok.

Hiába!

Barcelona,Santander, Madrid, Párizs, Nizza,La Rochelle, Arles, Róma, Nápoly, Firenze, Genova, Padova, Bonn, Berlin, Hildesheim, München, Klagenfurt, Graz, Bécs, Prága, Bern, Zürich, Sion, Martigny, Locarno, Portofino, Livorno, Siena, Ravenna, Japán, és egyéb Ázsiák, 2-szeri USA, Kanada és -last but not least- rendszeres Budapesti látogatások után én aztán elég hamar igazán csak a különféle európai FALVAKBA vágyom vissza, mert azokban van valami olyan, amit a városi lét mindennapi gyakorlata elvesz az embertõl.

Az "idill" érzését.

Ez az, amit a városi ember nem ismer, vagy ha igen csak percekre, és pótanyagként.

Kisvároskában telepedtem meg,... irtózom az olyan helyektõl ahol már személykocsi, villamos és busz kell az otthonból a munkábamenethez,... nem beszélve a mindenütt útált földalatti közlekedésrõl, -amitõl frászt kapok, ha csak rágondolok is-.

Ritkán álmodom, ha igen akkor jobbára inkább szoftosan szerelmes természetü dolgokról,... de néha, (-sajnos elég ritkán-!) álmomban visszamegyek a gyerekkorom bájos falujába, ahol még voltak használatban levõ kenyérsütõ kemencék, ahol a kellemes domboldali szõlõkben túlérett gyümölcsökön zsongtak a méhek, ahol végteleneknek tüntek a nyári vakációk, ahol hasravágódva a talajon a frissen kaszált füvek csodálatos illata keveredett az esõáztatta föld kellemes, semmihez nem hasonlítható szagával.

Ahol az utcára kimenve hatvanszor is köszönnöm kellett amíg az iskolámig, vagy a boltig, vagy a kulturházig eljutottam,.... és ahol valami olyat szereztem, s olyat kaptam, amibõl azóta sajnos csak egyre kopott az egykori esszenciált lényeg: az egyszerü emberi egymáshoz-tartozás önös érdekeken felett ható kellemes mindennapi érzését.

Sosem tudnék nagyvárosban élni! 3 hét nekem tökéletesen elég az urbánus feelingbõl. Egy évben 3x3 ilyen hét, és tele vagyok ezzel. A több már sok lenne. Pedig sok kellemes látványt és élményt adott már Monaco és Marseille, stb... meg Székesfehérvár, Pécs, és olykor Budapest is, de ha azzal az önmagammal akarok találkozni, akit szerintem igazán szeretnem lehet saját magamban, akkor 1-2-3 napos nosztalgiázásra Nagytilajra száguldok el, ahol annakidején gyerekeskedtem, és ahol -mondhatnám- hogy mág ma is (pedig ott is sok minden megváltozott azóta!) egészen "más íze van még a tejnek is, és a kenyérnek is".